"Van neki egy bűvös szótára, mely magába foglalja a magyar nyelv ékköveit. Ez a legkisebb benyomásra rázkódni kezd, mint a kaleidoszkóp. A szavak szeszélyesen - s úgy rémlik - véletlenül egymás mellé hullanak - gyöngy és emlék, virág és szív, szalag és seb - majd fehéren, mint a fagyott könnyek, majd pirosan, mint a vérrögök, s olyan színesen mozgó, eleven ábrákat raknak ki, hogy e meglepő találkozás láttán fölujjongunk, a teljes sikert üdvözölve. Senki, ki újabban verset írt, nem követte ily ösztönösen a jelképes költészet tanítását, mely a verset "jó kaland"-nak tekinti és senki sem köszönhet ennyit a véletlen ez áldott és termékenyítő szerencséjének, mely már nem szeszély többé, hanem maga a szavak végzete." (Kosztolányi Dezső)

Kosztolányi szép portréjának a hősét, a költőt, „aki átkozott, mert rossz szókkal barátkozott”, két önarckép, két puskini ihletésű elbeszélő költemény mutatja be az olvasónak. A Nyitott könyv a század első éveinek érzelmes, borongós hangulatát idézi; a Titkos írás egy szomorú szerelem történetét meséli el romantikus színekkel. De mindez csak keret, mert a középpontban a meggyszín mellényes költő viszontagságai, szerelmei, bánatai állnak, valóságos és művészetté magasztosított ifjúsága.