1917. október tizenötödikének hajnalán, kémkedés miatt, a vincennes-i erődben kivégeztek egy harminckilenc éves asszonyt. Párizs ünnepelt táncosnője volt, művésznevén Mata Hari, polgárnevén Margaretha Geertruida Zelle. Ki volt ez a nő, akinek származása, élete, halála körül annyi, egymásnak ellentmondó állítás, találgatás született? Akiről 1929 februárjában, a New York Herald szerint, Gemb tábornok, a háborús Németország hírszerző főnöke azt állítja, nem állt szolgálatukban, a szakirodalom viszont, s nemcsak a francia, bizonyított tényként tartja számon ténykedését, s akinek peréről az ötvenes években Mornet francia ügyész, kötetünk egyik szerzőjének mégis azt mondja: „Köztünk szólva, nem volt miért akkora hűhót csapni!”
E könyvben négy írás található. Egy korabeli regény; egy filmregény – amelynek főszerepét Greta Garbo játszotta –; egy kortárs francia író munkája és egy mai, hazai szakíróé. Adataik éppúgy ellentmondanak egymásnak, mint valamennyi írás, ami Mata Hariról valaha is készült – a szereplők neve is változó, olykor ugyanaz a név más helyesírással, ugyanaz a szereplő más néven szerepel –, de úgy hisszük, e téma szempontjából mindez mindegy, mint ahogyan az is, hogy hány főből állt az őt elítélő katonatanács, hogy kivégzésekor világos ruhát viselt-e vagy sötétet, szerelmes volt-e a Vittelben megismert „sok nevű” orosz tisztbe, szimpla kalandornő volt-e, vagy valóban kémnő. Maga a jelenség itt a lényeg és az a légkör, amelyet a későbbiekben a Petit Journal-ban így mérlegeltek: „Senkit sem lehet igazán elmarasztalni, csak a háborút, amely olykor vakon forgatja az igazság pallosát, mégpedig megfontolatlan sietséggel.”
