Ha megpillantom Donna Irma első házait, okkal vagy ok nélkül, de otthon érzem magamat. Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol a nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol. Mégis otthon érzem magam, mert ismerem a két házat, melyek balról, az út felett, jobbra, az út alatt, mint zöldre mázolt deszkavárak, a bejáratot őrzik. Jobboldalt kisfiú született, és egy-két fogással segítenem kellett; bal felől egy nagyon fáradt, nagyon öreg asszonyt kísértem az utolsó kikötő felé: útja a német Samoa-szigeteken kezdődött, Ausztrálián, a Csendes-óceánon keresztül vezetett ide, és már nem volt érdemes folytatni. Nincs kulcsom az élet kapuihoz, de néha hívnak, hogy kenjem meg sarkait. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe… Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége? Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagoljon csak egykét órát tovább! Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak."

Itt, a világ végén, a dél-brazil őserdőszéli házban talált otthonra e sorok írója, Lénárd Sándor. 1910-ben született Budapesten, Bécsben szerzett orvosi diplomát, a háború éveiben, a nácizmus elől menekülve, Rómában bújt meg, majd 1952ben kivándorolt Brazíliába. Donna Irma völgyében, egy kis falu orvos-patikusaként halt meg 1972. április 14-én. A polihisztor szerző, költő, író, műfordító, kiváló zeneértő tizenhárom nyelven beszélt; a világhírt a Micimackó latin fordítása hozta meg számára. Könyveiben a jóízű mesélőkedv, a magával ragadó elbeszélő tehetség, a játékos képzelet a való élet tényeivel és szépségre való fogékonysággal önöződik.

A Völgy a világ végén egy falu regénye önarcképpel. Lénárd Sándor az őslakosok és telepesek legendái közé rejti gondolatait életről, halálról, és megható emberséggel írja meg a honvágy természetrajzát.