„Egyre gyakrabban zaklattak az utcán. Természetesen nem minden férfi ismerte fel bennem Zarifát, a karmesternőt, de a megjelenésem irritálta őket: a ruhám, a nadrágom, a tornacipőm, a lazán a hajamra vetett kendőm. A fővárosban voltunk ugyan, de a háború, meg a falujukból elüldözött vidékiek beözönlése Kabulba azzal járt együtt, hogy beszabadult ide egyre több maradi felfogás is. Harminc-negyven éve készült fényképeken még látni lányokat hajadonfőtt, térdig érő szoknyában, de ma már ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Mintha a mi társadalmunk nem nyitottabbá válna, hanem éppen hogy bezárkózna, a gondolkodás beszűkülésével párhuzamosan. Minél mostohább az ország helyzete, annál merevebbé válnak az emberek nézetei.”
