Tíz év telt el azóta, hogy a fiú negyvenegy évesen becsapta maga mögött az ajtót, többé nem ment vissza a szülői házba, és ezzel megkezdődött élete legboldogabb évtizede. A fiú egy elnyomó, patriarchális családban nőtt fel, ahol mindenről az apa döntött, az anya pedig olyannyira láthatatlanná vált mellette, hogy az alakját is nehéz felidézni a családi élet tereiben.

Az apa nem nézte jó szemmel, hogy felesége munkát vállal, vagy meglátogatja a szüleit, a barátnőire és a nagy ritkán megcsörrenő telefonra pedig a családi rendet fenyegető halálos veszélyként tekintett.

Az olasz Andrea Bajani regénye arról szól, hogyan látja, vagy épp nem látja egy gyerek élete különböző szakaszaiban a totális elnyomás alatt tartott édesanyját, el lehet-e hagyni a saját szüleinket, és ki lehet-e szabadulni a származásunk fogságából.

A Tíz év előhívja az anyát a vakfoltból, vádaskodás nélkül, Emmanuel Carrere szavaival: „felháborítóan nyugodt hangon” beszél családi terrorról, birtoklási vágyról, szabadságról, és megrendítő portrét rajzol egy nőről, aki néhány apró lázadáskísérlet után teljesen feladta önmagát.