Részlet a könyvből:
Vidéki kávéház, a régi jó időkből. Tömör fala mintha száz esztendőre vetette volna meg lábát. Az ostrom pedig közeledik. Átellenben, ahová a mokány kis épület ablakszemei néznek, kortársai, a régi házak, már mind romokban hevernek, ö még gyanútlanul hordja kedves régies nevét - kávéház a „Magyar Király"- hoz -, amelynek kövér betűit az idő már csaknem elmosta homlokán. Ablakai, egykor csodálkozó nagyok és tündöklők, ma már, mint az öregember pápaszeme, homályosak. Amikor még derült nyáridő volt, akkor sem igen látták ezek a vén szemek, hogy csákányok rohannak elő és ledöntik a város szégyenét, a szűk sikátort itt legbelül, a "Bazárszoros''-t, hogy látnák hát most, amikor üvegtábláit a jóhosszú tél hidege párával futtatja be, idekint pedig vastag hó borítja a romokat, gerendákat, állványokat és az emelkedő, új falakat. Nem. ennek a vén kávéháznak szelíd és bölcs ábrázatán semmi sem árulja el a csodálkozást, hogy itt a város szívében, az összezsúfolt házak helyén, egyszerre tágas tér lesz, a térségen szép kőszínház és egy nagy épület új és bizonyára pompás üzletek számára. A nagy változáson egy cseppet sem csodálkozik: ravasz, vén bölcs az ilyen vidéki, öreg kávéház! Hiszen ő tudja legjobban, hogy az idő rohan, a világ változik: innen, az ő falai közül piszkálta meg valami a csendes polgárokat.
