„1916. SZEPTEMBER 24.
Ma lettem tizenhét esztendős. Szokatlan hangulatban ébredtem föl, s nem értem, miért érzem magamat ilyen különösen. De valami egészen új érzés volt. Hat órakor ébredtem, mint rendesen; a szobát elárasztotta a reggeli nap fénye. Kinyitottam a kertre néző ablakot, felkacagtam - nem tudtam, miért. Lenn a kertben az utolsó aszterek virágzottak, a könnyű dér ezüstfátyollal harmatozta be őket s ezüstösen csillogtak a gyepágyások is. Éppen egy fehér macska surrant át a kerten, óvatosan emelgetve lábát; ragyogó kék volt az ég, teli apró, fehér bárányfelhővel. Hiába járt késő őszre az idő, derűs volt, vidám volt minden. Messze-messze megcsillant a kék folyó s rajta a hosszú vasúti híd áttört szövedéke.
A tükörhöz léptem s figyelmesen nézegetni kezdtem magamat, mintha legelőször látnám. Igen, tökéletesen úgy éreztem, mintha még sohasem láttam volna magamat... Különösen feltűnt nekem a szemem kifejezése. Azt mondják, sajátságos szemem van. Különösnek találják azt a keleties vágását, meg a kifejezését is. Osztálytársaim azt mondják, hogy valami titokzatos van benne.”
