Molnár Ferenc villódzóan szellemes színműveivel kápráztatta el annak idején a világot: a nagy sikerek árnyékában szerényen húzódtak meg prózai művei – az elbeszélések is. Pedig az idő mellettük szavazott: változatos és gazdag életművéből prózája bizonyult maradandóbbnak.
Legjava novelláinak gyűjteménye ez a kötet. Az író a fiatal magyar főváros szülötte, a világvárossá növekedő Budapesté. Jóformán vele együtt nő fel: ismeri, érti ezt a világot, új színeivel. árnyoldalaival, jellegzetes alakjaival. Együttérzése azoké az esett, bús figuráké, akiket magához vonzott, de nem ölelt keblére a város: a tüdőbajos éjszakai pincéré, a beteg betűszedőke, a nagyárosba szédült kishivatalnokoké, s a fáradt undorba révült kávéházi lumpnak is juttat részvéte irgalmas fénysugarából. Szereti, szánja az élet kárvallottjait, a szelíd erélyteleneket, akiket felmorzsol a kegyetlen létharc, és tudja, a városligeti vagánynak is van szíve, áldozat ő is, gyengeségének és körülményeinek áldozata. Ez az érzelmes azonosulás egyértelmű állásfoglalássá kristályosul a Széntolvajok című novellában, mely nemcsak Molnár Ferenc kisprózájának csúcsa, de méltán a magyar novellairodalom remekei között foglal helyet.
