„Bekerekedett a második évtized, hogy kisebb vagy nagyobb szorgalommal foglalkozom Szentkuthy Miklós írásművészetével. Olvasom műveit, írok róluk vagy azok kapcsán. Bizonyára azért ragaszkodom ehhez az író-géniuszhoz, mert sok egyéb, általam nagyra becsült művészi erénye mellett elnyűgözött az a munkáiból sugárzó kísérletező kedv, ami az 1930-as évek legelején arra ösztönözte az alig huszonéves ifjút, hogy megírja a modern magyar irodalom sarkalatos regényét, a PRAEt. (…)
Akad, aki egyenesen intellektuális költeménynek nevezi az esszét, a vizsgálat, az önvizsgálat és az ítélet műfaját. Szentkuthyval kapcsolatos írásaimat sokkal szerényebben, egyszerűen megértési gyakorlatoknak hívom. S ahhoz, hogy ezekből az olvasói jelentésekből, megértési gyakorlatokból időközben három kötet is összeállt, talán az a Babits Mihály-i vezérelv adott ösztönzést, miszerint:
'Az olvasó beszélni akar olvasmányairól. (…) Leszáll a társakhoz, érvelni, hatni élni (…) S talán ez a leszállás teszi magát az irodalmat is azzá, ami: életté; tétlen szellemek magányos gyönyöreinek kincstárából az emberi lélek harcterévé és tenyészparkjává. Az író műveket alkot, melyek mindenike külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő. az olvasó, aki ír'…”
