Széchenyi és Kossuth vitája - 160 éve hunyt el SZÉCHENYI ISTVÁN

Az ifjú politikus-irodalmár, gróf Teleki László 1847 júniusában, az Ellenzéki Kör díszvacsoráján megjegyezte: drámát fog írni Széchenyiről és Kossuthról. A mű – talán azért, mert nemsokára maga a történelem vett drámai fordulatokat – nem készült el. A terv mégis fontos és jellemző: már a reformkorban megjelent ugyanis a Széchenyi-Kossuth viszony drámai felfogása, vagyis az a gyanú, hogy e két férfiú ellentéteiben mélyebb problémák bújnak meg annál, hogysem pusztán személyes, politikai vagy éppen lélektani érvek elegendők lennének felszínre hozásukhoz.

Széchenyi és Kossuth politikai vitáját nem egyszerűen 1848–49 bukott harca tette drámaivá, nem egyszerűen a „tél és csend és hó és halál” időkorából visszatekintő „megsűrűdött vérűek”, akik fájdalmas kritikával éppen e vitában vélték megtalálni az eligazító kapcsolatot a már felhőtlennek látszó reformkor és a nem akart, mégis fölidézett forradalom között. E polémia drámává emelését – noha volt része benne – nem is a 20. század végezte el; egyáltalán: csakis olyanfajta történelmi jelenséget értelmezhet az utókor újra és újra, akár az eltorzításig, amely erre valamiképpen maga is hajlandóságot mutat.

A Széchenyi-Kossuth párharc már a reformkorban is többet s húsbavágóbbat sejtetett annál, mint aminek a felszínen mutatkozott: többet egyes politikai vitapontoknál, többet fáklyászenéknél és lepisszegéseknél, ünnepi tósztoknál és suttogva terjedő pletykáknál.

Viszonyuk késő korokra is átháramló feszültségét kettejük nagy formátumával sem magyarázhatjuk meg kielégítően. Igaz, az öreg Kazinczy nagy hatású képe az ifjú Kossuthról, a még szinte ismeretlen Zemplén megyei tisztviselőről, aki a megyegyűlésen úgy beszél, „mint egy dühre gyulladt Catilina”, „mintha kezében volna a lázítás szövétneke”, legalább olyan drámai és szokatlan, mint Arany János jó tizenöt évvel későbbi Széchenyi-rajza – pontosabban az a tragikus és egyben groteszk jelenet, ahol Az elveszett alkotmány öreg és maradi nemesét a szél üti meg Hitelt olvastában.

Az irodalom e külön-külön is nagy formátumról tanúskodó képei sem feledtethetik azonban, hogy közvetlen politikai vitáikban, de azokon túl is megmutatkozó, drámai erejüket Széchenyi és Kossuth egymástól nyerik: egymásra utaltak ellentétükben is. „Im Nebenzimmer Kossuth's Portrait” – figyel föl 1846-ban Kecskemét városházáján Széchenyi, s e mellékszobában függő portré akár szimbolikus értelmű is lehet: Széchenyi képe felidézhetetlen Kossuth alakja nélkül, s megfordítva.

Melyiküknek volt igaza? – tették föl a kérdést a 19. század óta számtalanszor. E munka másra is választ keres. Arra ugyanis, hogy annyi biztosnak és véglegesnek tűnő felelet ellenére, miért teszik föl az emberek újra és újra ezt a kérdést? Széchenyi és Kossuth reformkori ellentétének drámaisága, valamint az, ami belőle a mai embert is megragadja, úgy érezzük, egy tőről fakad.

E vita megjelenítésére persze már Teleki László sem véletlenül választotta a drámai formát. Tudta: a párharc feszültségeit csak egy műalkotás adhatja vissza. De tudta azt is, hogy e feszültség fölidézéséhez tömörítésre, sok fontos részletkérdés elhagyására van szükség. Ez a könyvecske hiteles képet kíván nyújtani Széchenyi és Kossuth vitájáról. Mégsem mondhat le egészen a tömörítésről. Nem ismertet minden egyes vitakérdést. Ráadásul a polémia tárgyalását – a lényeg megmutatása érdekében – az utolsó rendi országgyűlés kezdetével zárja le, valamivel előbb, mint szokásos.

Olyan kérdésről kap tehát az olvasó történelmi munkát, amit igazán megragadni talán ma is csak színpadon lehetne. Ez indokolja – az említett tömörítés mellett – e könyv körülményességét, műfaji szokatlanságát: a képzeletbeli párbeszéd és a fiktív napló módszerét is. Azt, hogy mielőtt vitánkra térnénk, viszonylag terjedelmesen kell beszélnünk az előzményekről, a reformkor világáról, hőseink életútjáról; hosszú oldalakon kell beszámolnunk olyan eseményekről, melyeket egy dráma talán egy-két gesztussal vagy néhány „odavetett” szóval is ábrázolhatna.

2020. április 8-án 160 éve hunyt el SZÉCHENYI ISTVÁN államférfi

Múlhatatlan érdemeit felsorolni is lehetetlenség, hiszen amellett, hogy politikai tevékenysége alapvetően befolyásolta a magyar történelem menetét, a közélet szinte minden területén sokat köszönhet neki a nemzet. Tudnivaló, hogy alapította a Magyar Tudományos Akadémiát, és az ő Hitel című munkája lett a reformmozgalom programja. De neki köszönhetjük a Lánchidat, a dunai, illetve a balatoni gőzhajózást, sőt még a lóversenyzést is.

A legnagyobb magyar életéről és működéséről könyvtárnyit írtak már a kortársak és a kései méltatók, magáról Széchenyiről viszonylag kevesebb szó esik. Érdekes, hogy kortársai sem igen tudták eldönteni, hogyan is nézett ki valójában. Kemény Zsigmond például így próbálja leírni: "Széchenyi erős, de nem atlétikai, magas, de nem túlemelt alakú férfiú volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, izmos, edzett karral és középnagyságú napsütött kezekkel. Pofája miatt, mely széles s eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé hajló volt." Keveset aludt, sokakat megdöbbentett például azzal a szokásával, hogy tíz óra előtt már felkelt.

Fáradhatatlan igyekezete a nemzet felemelkedéséért nagy tekintélyt szerzett neki, ezért is szemlélték kortársai különösen tragikusan elmeállapotának szomorú romlását. Mivel jó felépítésű, erős, izmos férfi volt, betegségét sokan inkább az ország sanyarú sorsával magyarázták. Wesselényi például úgy vélte, hogy a hon miatti búsongás törte meg a nagy hazafi szívét, de hasonló véleményen volt Falk Miksa is, aki szerint "a szakadatlan szellemi munka, a hazafias buzgalom..., s a haza sorsa fölötti súlyos aggodalom" okozta a bajt. Akárhogyan is, a tény az, hogy "a legnagyobb magyar" 1848. szeptember 4-én - mai kifejezéssel élve - idegösszeroppanást kapott, és élete utolsó éveit a döblingi elmegyógyintézetben élte le.

A nemzet csak nehezen emésztette meg nagy fiának betegségét, Döbling szinte búcsújáró hely, amolyan politikai szalon lett, nem csoda, hogy az osztrák titkosrendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta. Még betegen is rettegtek tőle, egy házkutatás során aztán olyan írásokat találtak nála, amelyek alapján perbe foghatták volna. A rendőrminiszter meg is írta neki, mi vár rá, mire Széchenyi húsvét éjszakáján főbelőtte magát. (Kalendárium Press)

Kövessen bennünket a Facebookon is!

Sőt, akkor is kövessen bennünket, ha általában is érdeklik a napi évfordulók, születésnapok, érdekességek akkor is, ha nem feltétlenül kapcsolódnak hozzájuk könyvek. Mert a sajtószolgálatként is működő Kalendárium Press is fent van a Facebookon.