Valószínűleg többségben vannak azok, akik nem a legeredményesebb magyar sivatagkutató, hanem Erwin Rommel neve miatt vették kezükbe ezt a könyvet. Ők lehet, hogy elsőre csalódtak kicsit, amiért nem nagy ívű tankcsaták vagy gyalogsági rohamok véres krónikáját kapták, hanem elsősorban egy olyan felfedező útinaplóját, aki mellesleg katona is volt.

Hogy megértsük, miért több egy klasszikus értelemben vett háborús memoárnál a könyv, ahhoz érdemes áttekinteni, milyen út vezette a se nem angol, se nem beteg szerzőt a második világháború egyik legegzotikusabb hadszínterére, ott pontosan mit végzett, illetve mi lett a későbbi sorsa. Ez a történet legalább olyan érdekfeszítő, mint a német hadvezér pályafutása. Hősünk számára ugyanis korántsem volt terra incognita a „halál birodalma”, hiszen az 1930-as években épp ő töltötte meg tartalommal a térképek azon részét, ahol azelőtt a Líbiai-sivatag helyén fehér foltok hirdették, merre nem járt hosszú évszázadokig ember.

Almásy László leghíresebb könyve a második világháború után indexre került, s példányait még a közkönyvtárakból is kivonták és megsemmisítették. E kötet megírása vádpontként szerepelt ellene a népbírósági eljárásban. Az ügyész úgy tette a vád tárgyává e művet, hogy egyetlen sorát sem olvasta el. Az akkori időket jellemzi, hogy az indexre tett műből – megjelenése után alig három esztendővel – még a vádhatóság buzgó tagjai sem voltak képesek egy példányt szerezni. A védőknek kellett e könyvvel bizonyítani, hogy a vádak igaztalanok. Végül Almásyt a bírák felmentették.

Részlet: Röviddel éjfél után megoldódott a rejtély. A sátrunkat és a kocsimat takaró fasoron túl, a szomszéd parcellánál vágódott le egy sorozat. A mennydörgésszerű robbanások után valami különös, újszerű repesztés hallatszott; szűnni nem akaró sistergés és pattogás, kisebb-nagyobb dörejek és éles csattanások szinte egybeolvadó szimfóniája. Lőszerraktár! Az angolok éjjeli bombázása saját hátrahagyott lőszerraktáruknak szólt. Mi, nyomorultak pedig épp annak a szabadban elhelyezett lőszerraktárnak tőszomszédságában táboroztunk! A Gondviselés különös kegyelménél fogva az emberi természet olyan, hogy a rosszat, csúnyát és gonoszat hamarosan elfelejti. Hál’ Istennek én sem emlékszem már arra, hogyan múltak az éjszaka hátralevő órái.