Talán nincs még egy költője a világirodalomnak, aki annyira belopta volna magát a magyar költészetbe és a magyar versolvasók szívébe, mint „a skótok Petőfije”, az 1759-ben született és fiatalon, 1796-ban meghalt Robert Burns.
„John Anderson, szívem, John”, „Van itt valaki? Ki kopog? Én vagyok, mondta Findlay”, „Korai még a konty nekem”, „Sej, szép legény volt Hegyi Jani”, „Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át…” – mind olyan ismerősen hangzik, mint akármelyik nemzeti klasszikusunk, hála a nagyszerű fordítóknak is, Arany Jánostól Kormos Istvánig.
Burns korában fordult a figyelem a népköltészet értékei, így a skót balladák felé, és ő volt az első nagy népi költő, nemcsak azért, mert a népből, szegény sorból származott, hanem és főleg azért is, mert – mint Szerb Antal írja – „legjobb költeményei olyan művészeti értékeket tartalmaznak, mint a népdalok: egyszerűek, egységesek, felbonthatatlan lírai atomok. Beláthatatlan fontosságú újításuk ez az egyszerűség: ma, a múlt század nagy népi ihletésű lírikusai, Heine és Petőfi után, már szinte el sem tudjuk képzelni, mit jelentett ez az egyszerűség a XVIII. században, a klasszikus, feldíszített költői 'dikció' korában.
Egyszerűségük varázsához hozzájárult a nyelv is: Burns jó verseit nem az angol irodalmi nyelven írta, hanem skót nyelvjárásban, tehát olyan nyelven, amely angol közönsége számára irodalomtól szűz, új nyelv volt, minden fordulata élmény és újszerű kifejezés. És ugyanakkor ősi, archaikus hatású nyelv, mert a nagy balladák nyelve.
És még egy titka van Burns varázsának, a személyes hang. Ami Rousseau a prózában, az Burns a költészet magasabb közegében. Az első költő, akinek költészete tiszta élmény-líra.
