„…a Reményik-versek zöme úgynevezett elmélkedő költemény. De ez nem hideg elmélkedés. A költő, aki magányos életében alig talál megvallanivaló érzelmet, szívesen vall azokról az érzelmekről, amiket a külső világ kelt benne, minden amit lát s ami körülötte történik. Vele nem igen történik semmi. Mindinkább tiszta világszemmé válik, csöndes és mélabús nézőjévé a dolgoknak, schopenhaueri értelemben vett költővé. De mindinkább érzi a világszem felelősségét is, a költői hivatástudatot. Valami komoly lelkiismeretesség fejlődik ki benne. Aki mindent kívülről néz, az mindent egykicsit az ítélő szemével néz, összeráncolt szemöldökök alól.” Babits Mihály
