A neoplatonista Plótinosz (204–270) ugyan egy kisebb és kevéssé ismert szereplő, mégis mérföldkő a gondolkodástörténetben, mivel segít megérteni Görögország szellemi átalakulását azokban az évszázadokban, amelyek az ókori világ végét jelentették. A mély egzisztenciális válságban lévő görög-római Nyugat hagyta, hogy a keleti vallási áramlatok megtermékenyítsék, ugyanakkor felsőbbrendű fogalmi szigorral ruházta fel őket. A legendás látnoki képességekkel megáldott Plótinosz, akit a római szabadiskolájában tanulók csodáltak, filozófiáját az egész görög gondolkodás ambiciózus szintéziseként fogta fel, amely felülkerekedik Platón és Arisztotelész dualizmusán. Rendszerének középpontjában a Léleknek mint aktív hídnak a dinamikus felfogása áll, amely lehetővé teszi, hogy átmenjünk a kozmosz teteje és alja között anélkül, hogy elveszítenénk a valóság különböző szintjeinek szigorú megkülönböztetését és az Egy transzcendenciáját, amelyből minden származik, és amelybe minden visszatér. (Manuel Cruz, filozófus)
