Pedro Almodóvar napjaink egyik legszínesebb, legsikeresebb filmalkotója (Oscar-díj, négy César-díj, cannes-i kitüntetés, két Európa-díj), akinek majd mindegyik új filmje vitákat vált ki, heves ellenérzéseket és lelkesült csodálatot egyaránt keltve mind a közönség, mind a kritikusok körében. 1980-ban mutatják be első játékfilmjét (Pepi, Luci, Bom és a többiek), azóta szorgalmasan készíti filmjeit, mind ez ideig tizenötöt. Legtöbb filmjét a magyar közönség is ismerheti – visszafelé haladva az időben –, a Rossz neveléstől kezdve a Beszélj hozzá!, Mindent anyámról, Titkom virága, Kika, Tűsarok, Kötözz meg!, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Matador című filmeken át egészen az 1982-ben forgatott Szenvedélyek labirintusáig.

Szenvedélyek labirintusa? Igen, talán e filmcím jellemzi leginkább hőseinek útvonalát, nyugtalan lelkük, felizzó drámáik sorsvonalát. A szenvedélyek és a nemi identitás, a végzet és a véletlen egymásba kapaszkodó, jószerivel kibogozhatatlan kapcsolódásai jelennek meg filmjeinek feszült képsoraiban, kegyetlen őszinteséggel leplezve le az álszemérmet, a hazugságot, de mindig érzelemcentrikusan, már-már szentimentálisan.

Frédéric Strauss, a kitűnő francia kritikus és szerkesztő kérdéseivel épp a legilletékesebbet, magát Pedro Almodóvart ostromolja tiszteletre méltó kitartással és lendülettel.