A páfrányok a meglepetések növényei. Fantasztikus alakgazdaságukkal váratlanul találjuk szembe magunkat. Némelyikükről nem is hinnénk, hogy páfrány, mert ismereteinkben csak a szeldelt, többé-kevésbé finoman osztott, zöld levelű erdei pajzsika vagy a cserepes Nephrolepis „a páfrány”. Pedig nagyon gazdag ez a növénycsoport – és nagyon változatos. Mintha róluk írta volna Goethe e sorokat: „…a levél, amelyet sarjaszt, nem a múltkori mégsem: – változatosságban túltesz a régin az új, – mely dúsabb, eresebb,… – Hogy teli csipkével, bordával a sok buja síklap! – mintha nem ismerne sarjadozása határt.” – Valóban, köztük szinte határt nem ismerő szélsőségekkel találkozhatunk. Az alig egy centiméteres, kúszó gyöktörzsűektől a húszméteres, magas páfránytörzsekig minden lehető méret és alak előbukkan. Amikor már azt hisszük, hogy a természet egy fajnál pontot tesz a levél szerveződésére, ott kezdődik még csak a variációk birodalma.

Külön említést érdemelnek – mint az alkalmazkodás iskolapéldái – az epifiton (fánlakó) páfrányok, a gyűjtők dédelgetett és féltett növényei.

Ez a sok különlegesség nem elérhetetlen: „megszelídítve” lakásunk vagy kertünk hálás növényei. A könyvből megtudhatjuk róluk, hogyan neveljük őket, milyen körülmények között bontakoztatják ki teljes szépségüket, és miként lesznek hosszú időre meghitt társaink. És még két dologra felhívjuk a figyelmet: a páfrányok között több az igénytelen, edzett faj, mint gondolnánk, melyek még a száraz levegőjű lakásokban is megmaradnak; mások a kertbe ültetve a természetből mindannyiunk által jól ismert, többszintű erdei növénytársulások emlékeit idézik.