A tollforgató szereti a tinta szagát. Kíváncsi. Szívesen hallgat másokat. Gondolkodik, kutat, elképzel, szerkeszt, agyában karaktereket teremt, s végül írni kezd. A kutatás során sem felejti, hogy a legtöbb emlékben és élményben, hangban, zenében, képen vagy fényképen egy történet, egy verssor, egy szinopszis rejtőzik. De ennek az ellenkezője is igaz. Egy történet, egy verssor keresése közben rábukkanhat egy képre vagy egy zenére.

Az írónak az a dolga, hogy ráleljen az élet zugaiban megbújó történetek nyomaira, s a kőtömbökből magát a történetet egy szobrász türelmével kifaragja. Azután hosszan pihenteti az írását… El kell telnie egy bizonyos időnek. Ha még mindig meg van elégedve az írásával, úgy dönthet, hogy elérte a kellő érettséget.

Ezek után megindulhat a könyv messzire, talán még a jövőbe is elvezető útjára.

Az írás ettől fogva az olvasóé, a világé… (a Krónikás)