Kleopátra (Időutazó)

„Csodálatos regény. Friss és érzékletes újragondolása egy jól ismert történetnek." – The Times

Alexandria, az ókor legfényesebb városa, i. e. 1. század.
Kleopátra, a fáraó kedvenc lánya, gyermekkorát az Alexandriai Nagy Könyvtárban tudása gyarapításával tölti, arra készülve, hogy egy napon trónra lépjen. Apja halála után öccsével, Ptolemaiosszal kell osztoznia a trónon, a kettejük között kialakult konfliktus azonban Egyiptom jövőjét sodorja veszélybe. Amikor Julius Caesar megérkezik Rómából, Kleopátra ráébred, hogy benne rejlik a hatalom megtartásának kulcsa. A történetet Kleopátra, valamint Servilia, Caesar szeretője meséli el, aki kívülről, mégis fájdalmas közelségből szemtanúja az eseményeknek.

Natasha Solomons lélegzetelállító helyszínekre repít bennünket, ahol gazdagság és dicsőség tárul elénk, ugyanakkor megjelenik a halál kegyetlen valósága és az árulás is.

Részlet
Azt akarom, hogy olyannak lássatok, amilyen vagyok. Lehet utálni, szeretni, megvetni, de előbb ismerjetek meg. Lánynak és istennőnek születtem. Jövendő királynőnek, ha megélem. Apám udvarában rengeteg az ellenségem, közülük nem egy saját családom tagja. Rosszindulatuk úgy mászik a bőrömön, mint a hangyák, és ha a gonosz gondolatok tettek lennének, akkor, amint a hangyák, azok is felmásznának a bölcsőm lábain, és kiennék a szememet. Ám mégsem vagyok teljesen egyedül. Charmian az első pillanattól fogva velem él. Elvették az anyjától, akire nem is emlékszik, ahogy kikerült az anyaméhből nekem ajándékozták, melegen beburkolták, tejjel jóllakatták. Egy istennőnek szolgálóra van szüksége, aki törődik vele, aki úgy formálódik a kívánságaihoz, akaratához, mint a kavics, amelynek élét lesimítja, formázza és csiszolja a tenger tenyere. A papok őt választották nekem, amikor megtudták, hogy csak pillanatokkal utánam született meg. Az istenek akarata, hogy örökké együtt legyünk. Csecsemőként egy bölcsőben aludtunk – mert nem szeretek egyedül lenni –, a testünk egymáshoz simult, összebújtunk, az ujjait a nyakamon tartotta. Két rabszolgatestvér szoptatott bennünket, akkor is egymás mellett voltunk. Ahogy nőttünk, vagy mellettem, vagy az ágyam lábánál szunyókált, ahogy éppen kívántam.

Én adtam neki nevet, amikor a nyelvem már tudott szavakat formálni. Addig nem volt neve. Mert minden porcikája az enyém volt – még a neve is. Charmian, az öröm adományozója. Azt mondja, az öröm, amit benne láttam, csupán saját tiszta és ragyogó örömöm tükröződése volt. A rabszolgám, ám sokáig nem akart szabad lenni. Mert amikor szeretünk, nem vagyunk-e mindannyian rabszolgák, akik elégedettek leigázottságukkal? És így, a magam módján, én is az övé vagyok, hozzá láncol a szeretet.