Søren Kierkegaard (1813–1855) a filozófia egy új, nagyon személyes útját nyitotta meg, amely minden gondolkodási aktus alapjául a létező szubjektumot, a valós és történelmi emberi lényt állította. Ezzel a tudás és az igazság új felfogását építette fel, amely lényegesen különbözött a hagyományos idealizmus és racionalizmus absztrakt és örökkévaló igazságfogalmától. A konkrét, partikuláris létező, ennek szubjektív töltete és spirituális törekvései álltak Kierkegaard érdeklődésének középpontjában.
Amikor a II. világháború után az ébredő egzisztencializmus filozófusai a semmiből (a hagyományokkal szakítva) próbálnak meg létrehozni új erkölcsfilozófiát és ezzel egy kultúrát, ők már nem a rideg absztrakciók pontosítására törekszenek, nem akarják a korábbi személytelen alakzatokat fejleszteni. Kierkegaard orientálja az új áramlatot: az egyszeri emberi lény felől értelmezik világot.
A dán gondolkodó életművében pszichológiai és filozófiai tudás, valamint az irodalmi zseni egyetlen vallási feladat szolgálatába áll: a szubjektív embert teszi meg a kereszténység lényegévé. (Manuel Cruz, filozófus)
