Az író addig él, amíg olvasó van a földön. Majdnem mindent megtudhatunk róla, ha figyelmesen és szeretettel olvassuk. Az irodalomtörténet sem tehet mást, mint műveiből építi fel az írót, az embert. Az író emberi magatartását kortársak emlékeiből ismerjük, de még ez sem biztos forrása a megismerésének. Legbiztosabb a saját megnyilatkozása. A kendőzés nélküli, tervezetlen, intim, bizalmas megnyilatkozás, mely nem a halhatatlanságnak szól, hanem a mindennapok hangulatának. Olyan intim megnyilatkozás, amely gát és kötés nélküli, spontán és szenvedélyes – mint ezek a levelek, amelyeket Móricz Zsigmond írt Simonyi Máriához 1924 és 1941 között. Melyeknek hangjuk olyan bizalmas, szinte azt érezhetjük, személyesen beszélgetünk vele.
Elénk áll Móricz Zsigmond, az ember, minden vágyával, szerelmével, harcával, hibájával, hatalmas munkatempójával, gondjaival, csalódásaival, kudarcaival, őrlődő idegeivel. Személyes tanúként veszünk részt életének tizenhét évében. Megismerjük Holics Jankát, Simonyi Máriát, családját, barátait, rokonait, ellenségeit és a kort, amelyben élt. Megrázó közelségbe kerülünk vele, Ezek a levelek többet mondanak el nekünk, mint egyszerűen egy szerelem történetét. Megtalálhatjuk bennük műveinek gyökereit. Belülről érezzük gondolatait, megértjük azt a lázat, mely a szenvedélyes írásba hajtotta. Ismeretlen mélységek és színek villannak elénk. Soha nem látott fényekben látjuk meg őt.
