Kamillka (Lírai mese egy nagy művészről)

Délután fél hat tájban bejött második emeleti irodájába Lázár Ödön, a Király Színház igazgatója, majd sorra beszállingózott még a színház néhány más vezetője, köztük Tihanyi Vilmos. A lent folyó vizsgaelőadással nem sokat törődtek, nem vártak tőle úgyszólván semmit.
Békésen, csendben beszélgettek az esti előadás várható eseményeiről, amikor egyszercsak zúgó, ütemes, szűnni nem akaró taps hallatszott fel a nézőtérről.
Az ilyen taps a színház himnusza és csatariadója. Aki igazi színházi ember, szólításának nem tud ellenállni.
Talán mondanom sem kell, két percen belül Lázár Ödön és vezérkara lent volt a nézőtéren. S mit láttak? Gomblyukában fehér szegfűvel, egy szürke spenceres, pantallós, cilinderes fiatalember hajlongott a színpadon, s lengette hálásan a közönség felé a kürtőkalapját. Feleki Kamill! Az egész fiú szinte lángot vetett a boldogságtól…