Soha semmit nem írtam még ilyen izgalommal, mint ezt a kisregényt. Mennyi benne a valóban megtörtént esemény – mennyi az álom és a képzelet – ne kérdezzék, mert nem tudom. Úgy kezdődött, hogy levelet kaptam egy orvostól. Ismeretlen név… ismeretlen postabélyeg… ismeretlen cím. Különös levél volt. Egy fiatal magyar orvos megírta benne az élete történetét. Kuszán, kapkodva, összekeverve önéletrajzi adatokat és bonyolult filozófiai fejtegetést. „Most hagyom el az utolsó európai kikötőt… valakitől el kell búcsúznom” – írta. De a levél nem búcsúzás volt, hanem kétségbeesett kapaszkodás, önmagával viaskodás és honvágy, mérhetetlen honvágy.
Elolvastam a levelet ötször, tízszer. Nem hagyott nyugodni. Kutatni kezdtem a levél írója után. Kíváncsi voltam múltjára, barátaira és ellenségeire. És tudni akartam a titkát: mi késztette rá, hogy ezerkilencszázötvenhat novemberében futásnak eredjen.
„Új életet akartam kezdeni” – írta a levél. „Új életet. Mint a diák, aki tudja, hogy érettségi után már nem számít, hogy elolvasta-e Kemény Zsigmondtól a Rajongók-at, vagy, hogy beverte egyszer a kémiaszertár ablakát.” – Új életet akar kezdeni, de az életet nem lehet újra kezdeni. Nem lehet szabadulni az emlékektől, vágyaktól. És nem szabadulhat az ember önmagától. Ismerik talán a hindu mondást? „Az ember tettei utána csaholnak.”
Szerelem, kaland, pesti emberek – lehet, hogy csak ennyit mond ez a kis regény. De én azt szeretném, ha Önök megértenék, hogy nemcsak szórakoztató történetet akartam írni. El akartam mondani, hogy felelősek vagyunk egymásért, hogy emberségesebben kell élnünk és hogy csak egy hazánk van.
