„Ma volt a nagy látványos ítélkezés Andejeva orvosnő fölött. Nem mentem el, nem tudom elviselni az ilyen dolgokat. A színház nagy nézőtere az utolsó helyig megtelt, a mi Dunyásánk természetesen szintén megjelent. A legnagyobb részletességgel elmondta nekem az egészet:

– Nohát, fölállt, talpig feketében öltözve: finom, sápadt arca van, s két kezét így tartotta. Közben Dunyáska igyekezett az orvosnő tartását utánozni, s ez úgy sikerült neki, hogy a dolgok komolysága ellenére sem tudtam visszafojtani a nevetésemet.

– Azt mondta: mindig vannak olyan idők, amikor minden felfordul, s valakinek viselni kell a felelősséget, legtöbbnyire annak, aki legkevésbé bűnös! Úgy mondta. Aztán azt mondta, hogy nem az ő bűne, ha Gulina biztosné meghalt: nincs rendes vattája, nincs jódja, azt mondta: az ápoló nővérekben nem lehet megbízni: akár mit parancsolnak nekik, nem teszik meg. Aztán azt is mondta: nem is kórház ez, hanem gyilkosok barlangja, mert a kórházból csak az kerülhet ki élve, és egészségesen, akinek különösen erős szervezete van. S aztán még azt is mondta: igen, bűnös vagyok, de csak azért, mert nem mondtam meg, hogy ilyen körülmények közt az orvos semmi felelősséget nem vállalhat! Ebben a pillanatban egy gyerek sírni kezdett, s a másik három is vele sírt. Egy leányka, drága kis ötesztendős teremtés, azt kiáltotta: Mama, mama, mikor jössz megint haza? Mert hát már négy hónapja nem volt otthon, négy hónapja ül vizsgálati fogságban…”