„Shakespeare-nek kéne lenni, az volna jó. Mert mit csinált ez a Shakespeare? Mindig kiszimatolta előbb, hogy mi kell a közönségnek. Bosszúdrámákat akar? S egy ilyen Hamlet című bosszúdrámának már sikere is volt? Írt tehát ő is egy Hamletet. Gonosz gyermekek hálátlanságának nagy sikere van a színpadon? Sőt, egy Lear fel is kavarta már a nézők kedélyét? Írt tehát ő is egy Leart. Marlowe-nak nagy sikere volt a Máltai zsidóval? Ő is írt tehát egy zsidóról, megírta a Velencei kalmárt. És így tovább. Egyszóval kiszolgálta a közönséget, jobban senki se csinálta ezt nála, és íme, csodák csodája, e hű szolgálat ellenére, mégis remekműveket írt. – Ezt kellett volna tenned néked is – magyaráztam én e régi fiatalembernek öregkoromban. Persze, felmerül itt az a kérdés, hogy tudtam volna-e utána csinálni? Sajnos, nem hiszem. Már azért sem, mert én, ha művészi munkáról van szó, nem tudok elhatározni semmit. Mihelyt én elhatározom, hogy ezt vagy azt fogom csinálni, abból nem jön ki semmi jó, s az írónak mi a legelső feladata művészi pályája kezdetén? Hogy a saját művészi természetét jól megismerje, s a szerint sáfárkodjon erőivel. És annyi kísérlet után mit kellett megállapítanom saját magamról? Hogy nékem a véletlenre kell rábíznom magamat arra, hogy, az égből vagy a levegőből, vagy mit tudom én, honnan érkezik majd valami sugallat vagy fuvallat, s az fog majd repíteni engem, mint valami vesztébe rohanó vitorlást. Ilyen vagyok, mit tehetek?…”