Louis Guilloux az idősebb francia írónemzedékhez tartozik, kortársa Aragonnak, Éluardnak, és ha neve ismeretlenül is cseng a magyar olvasó fülében, a francia irodalomtörténet és kritika nemzedékének legtehetségesebbjei s legnagyobbjai közé sorolja. A két háború közti francia irodalomban, a hatalmas és maradandó regényciklusok mellett előkelő és jelentős helyet foglal el Guilloux nagylélegzetű erkölcs- és társadalomrajza.
Idő: 1917 novembere. Színhely: egy francia kisváros. A főhős: Cripure, egy öreg vidéki tanár, szerelmében csalódott, magányos és mogorva, gyanakvó és kiábrándult, tehetséges és éleselméjű filozófus. Nem hisz senkiben és semmiben, még önmagában sem, egyet akar csak: befejezni nagy művét, összefoglalni keserű élete minden tapasztalatát, reménytelenségét és bölcsességét. Huszonnégy órába sűríti mondanivalóját az író, és ez az egyetlen nap története elegendő az éles szemű megfigyelőnek, hogy leleplezze, szinte pőrére vetkőztesse a kisváros társadalmát. Törtetők és álszentek, különcök és szereleméhes nők, lelkes diákok és kiábrándult fiatalok, gyilkosok és álmodozó tehetetlenek kelnek életre a regény lapjain. Cripure gyűlöli, és megveti ezt a világot. Gyűlöli az ő fojtogató rendjüket, „boldog” családi életüket, képmutató erkölcseiket, gyilkos „hazaszeretetüket”, és gyűlöli háborújukat. Ezért válik üldözött vaddá a karrierista úriemberek, a betokosodott nyárspolgárok és a kísérteties „pincebogarak” városában.
Megrázó, elgondolkodtató mű. Süllyedő, kísérteties látomásokkal teli világ tárul elénk. De Guilloux, az író – ellentétben főhősével – hisz az emberben, és ez a hite ott izzik regénye minden sorában, és a mű nyomasztó-borongós hangulatát, keserű hevét elnyomja az író mélységes humanizmusa, egy jobb, nemesebb társadalomba vetett őszinte hite.
