Nagynénje halála után az elbeszélő nekiáll átválogatni a lakásban maradt tengernyi megfakult fényképet, régi levelezőlapot, levelet, naplót és emléktárgyat: egy egész századnyi oroszországi élet fonnyadt gyűjteményét. A nyugodt, biztos, gondos kézzel összeszedett szilánkok egy olyan, látszólag köznapi család történetét mesélik el, amelynek valahogy sikerült átvészelnie az elmúlt évszázad üldöztetéseit. A család törekvése a csendes, civilizált, normális életre – ebben a kegyetlen korban – önmagában is különös odisszea.
Az Emlékeim emlékére olyan gondolkodókkal folytat dialógust, mint Roland Barthes, W. G. Sebald, Susan Sontag vagy Oszip Mandelstam. Tele van ritka szellemi kíváncsisággal, és szépségesen lágy, poétikus hangon beszél.
Sztyepanova az esszé, a fikció, a memoár, az útirajz és a történetírás műfaja segítségével vakmerőn hatol a személyes és kollektív emlékezet mélyére.
„A kultúra úgy viszonyul a múlthoz, mint egy nyersanyag-nagyhatalom a saját természeti erőforrásaihoz: amit csak tud, kitermel belőle. Holtakon élősködni jövedelmező mesterség. Ráadásul ők mindezt a fák egykedvű jámborságával tűrik.”
