„Az Emberi, nagyon is emberi egy válság emlékműve. Szabad szellemeknek ajánlja magát: majd minden mondata diadalról tanúskodik – megszabadultam általa a természetemben rejlő, de tőle idegen, hozzá nem tartozótól. Idegen tőlem az idealizmus: ahogy a cím mondja: 'ahol ti eszményi dolgokat láttok, ott én emberit, ó, csupán nagyon is emberit látok'… Kizárólag a következő értelemben használom itt a 'szabad szellem' kifejezést: az önmagát újra birtokba vevő, szabaddá lett szellem. A hangnem, a hangszín teljesen új; a könyv okosnak, hűvösnek, helyenként keménynek és gúnyosnak hathat. Úgy tűnik föl, bizonyos előkelő ízlésű szellemiség igyekszik felszínen tartani magát a mélyben örvénylő szenvedéllyel szemben. Ebben az összefüggésben érthető, hogy a könyv 1878-as kiadása végeredményben Voltaire halálának századik évfordulója ürügyén jelent meg. Mert Voltaire, ellentétben az utána következőkkel, mindenekelőtt a szellem grandseigneure: akárcsak én.” Így vall Nietzsche az Ecce homo című önéletrajzában arról a művéről, amely új fordulatot jelentett alkotói korszakában, amikor is, a francia moralisták szellemében és nyelvezetét meghonosítva a német nyelvben, aforizmákban bírálja kora és a nyugati civilizáció társadalmát, vallását, történelmét, ideológiáját – röviden: a kor és a hanyatló napnyugati kultúra minden területét.
