"Levi nagy lágerklasszikusa egyedülálló dokumentum, már csak azért is, mert az író azon szerencsétlen kevesek közé tartozott, aki személyesen megtapasztalta mindkét, XX. századi megadiktatúra sajátosságait. Mondjuk, ezzel a párhuzammal kellő óvatossággal kell bánni, mert amíg a náci rendszerrel úgy került kontaktusba, mint annak célpontja - tehát potenciális áldozat -, addig a Szovjetunióval sokkal kétértelműbb a viszony: egyszerre volt hadifoglya és megmentettje a Vörös Hadseregnek. Úgyhogy talán érdemesebb a kötet két részét (Ember ez?, illetve Fegyvernyugvás) különálló kisregényekként kezelni. A tábor felszabadításával véget ér a könyv első része - egy tökéletes világban itt az kéne jöjjön, hogy "és boldogan éltek, amíg meg nem haltak", de nem. Engem különösen ez a második rész ragadott meg, mert nem ismerem élőbb ábrázolását annak a népvándorlásnak, ami a II. világháború után még jó darabig jellemezte Európa képét - ahogy az ide-oda sodort emberek milliói összeszorított foggal vánszorognak az otthon felé. A háborúnak csak akkor lesz vége, amikor ők hazaérnek. Ha vége lesz egyáltalán." Kuszma, moly.hu

Levit 1943 decemberében tartóztatja le a fasiszta hadsereg, majd deportálja a monowitzi Táborba Auscwitz mellett, ahol a többi rabbal együtt a Buna-ban a gumigyárban dolgozik. A táborba való megérkezés első percétől kezdve tudják, a többi rabbal együtt, hogy az életük semmilyen értéket nem képvisel a németek számára: kényszermunkára használják a zsidókat és azokat, akiket haszontalannak ítélnek, a gázkamrába küldik. Ez később Levi szabadulását jelenti, mivelhogy addig az elkapott zsidókat azonnal megölték. A tábori élet azonnal pokolinak bizonyul: a raboknak nincs nevük, nincs identitásuk, csak szám az, ami a többiektől megkülönbözteti őket a többi rabtól, melyet a bal karukba tetoválnak. Szépen lassan elvesztik személyiségüket, ahogy megnyomorítja őket a nélkülözés, a verés, az éhség, a szomjúság, a betegségek és a kétségbeesés. Úgy érzik már nem tartoznak az élők közé többé. A koncentrációs- táborban könnyű barátságot kötni, s amely Albertóhoz köti, az a legfontosabb. Amikor Levit a tábor kémiai laboratóriumába hívják, hogy ott dolgozzon, egy új szakasz nyílik meg tábori életében; könnyebb, ami a fizikai megterhelést illeti, de nehezebb, pszichológiai tekintetben, hiszen sokkal több ideje marad gondolkozni és emlékezni, mely elviselhetetlen fájdalommal terheli a jelen, amúgy sem könnyű terhét. Egy teljesen véletlen körülménynek köszönhetően főszereplőnk épp a nővérszobában a betegek között van, amikor a németek értesülnek a szovjetek közeli érkezéséről, és menekülni kezdenek (az „egészségeseket” elköltöztetik, és végül is így is meghal mindenki). A túlélők, az elhagyott táborban tíz borzalmas napot kell, hogy eltöltsenek mire a Vörös Hadsereg megérkezik. Erejük fogytán sokan belehalnak, az erősebbek összefognak, hogy valahogy ellenálljanak, és leküzdjék a hideget, az éhséget és a fertőzés veszélyt. Az elbeszélés stílusa szándékosan kimért, higgadt, mentes minden elragadtatástól, hogy ez a precíz tanúvallomás szilárdan ellenállhasson a kétkedőknek, hogy bizonyítékként szolgáljon, hogy ezek a bűntettek tényleg megtörténtek, megtörténtek a maguk kegyetlen valóságában.