Sok nagy ember van, akinek élete semmiképpen nem áll arányban művével. Az ilyen illedelmes sorsok ábrázolójában beteges vágy ébred, hogy regényíró legyen. Hozzátesz, magyaráz, kifundál… Inkább a mesterségére gondol, mint az igazságra, inkább magára, mint hősére. Nem a nagy embert szolgálja, hanem azt állítja a maga szolgálatába. De Dosztojevszkij esetében az ember inkább hajlandó hibázni félénkségből, mint merészségből. Élete története annyira gazdag megrendítő szomorúságokban, csodálatos örömökben, hogy az ember kísértésbe esik, nem "regényesíteni”, inkább tompítani. Úgy tűnik föl, mintha ez a zseniális író a maga életét is regényeinek stílusában fogalmazta volna meg, mintha a maga életéből alkotta volna meg legszenvedélyesebb regényét.
