A Claudius, az Istenben az Én, Claudius-ban megkezdett történetet folytatja tovább Robert Graves: a megaláztatásokba belefáradt, immár ötvenéves Claudius egyszer csak, csodával határos módon, császárrá lesz. Elődjének gyilkosai (a Julius Claudius-ház kevés uralkodója halt meg természetes halállal) felforgatják a palotát, s az öreg Claudius az öldöklés zajától megrettenve elrejtőzködik egy félreeső ajtó függönyszárnya mögé. Az egyik merénylő rátalál, előráncigálja, és meglepetésében imperatornak, vagyis császárnak kijáró hódolattal köszönti. Sok jót a császárkodás se hoz neki: undok hadjáratokat, állandó csetepatét a senatusszal s legfőképp szörnyeteg feleségeket: Messalinát, aki rútul megcsalja, így hát - mi mást tehetne? - kénytelen kivégeztetni, majd pedig Agrippinát, aki a saját fiát akarja látni a trónon, így hát - mi mást tehetne? - mérget ad be totyakos férjének.
Az önéletírás persze már előbb véget ér: a méltó véget a függelékből ismerjük meg, ókori szerzők műveiből, amelyeket nemigen olvasnak ma már az emberek...
