Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: »Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól.« A zeneszerző csapongó temperamentuma, keverve némi pózzal – ez van a kis esetben s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus – hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!…
Mikor az Operában három év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó »komédiás« nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való” – így írt a századforduló idejének egyik legnagyobb novellistája és zenekritikusa, s csak napjainkban újra felfedezett Csáth Géza Pucciniról, a kortárs szemével.
És ennek a „komédiásnak”, ennek a „nagyszerű és ritka művésznek” állít emléket regényében a Puccinit ugyancsak a kortárs szemével látó, a mester korát és művészetének népszerűsödését kortársként átélő Bókay János.
