Beavatkozás

Eszembe villant a kalamáris. Kezemet felemeltem, s az asztal sarkából többször a kalamárisba lőttem. Sikerült! Két lövésem a kupakba talált, s a kőajtó lassan csukódni kezdett. A testőr villámgyorsan, nagy ívben az asztallapra ugrott, alulról nem lőhettem rá, az asztal sarkán felemeltem a csuklómat, rúgott, s a fegyver kihullott a kezemből, utánakaptam. Ráhasalt az asztalra, sejtettem, mi a szándéka: alá akar lőni. A gomba alakú asztal lába körül megpördültem, és a másik oldalon lecsüngő bokáját megcsavartam. Nagyot üvöltött, revolveréből két lövést adott le, kiugrottam, bokáját nem eresztettem el, testét magam után vonszolva felkaptam a revolveremet: nagy erővel rántotta ki lábát, már nem tudtam a hasába rúgni. Ebben a pillanatban a másik fektéből kínlódva felemelkedett, s reám lőtt: a golyó a fejem mellett szisszent el. Szaladni kezdtem a sziklarés felé.

Golyók üldöztek, lövések fütyültek utánam, lélekszakadva ugrottam egy résbe. Néhány lépés után a kis körpatak vizével találtam magam szemközt. S mintha gyorsított filmet látnék szemlátomást duzzadni kezdett.

Csak most értettem meg: ennek a kis körpataknak több ága volt, és az a hivatása, hogy veszély esetén zsilipeit leeresszék, s a duzzadt víz megvédje, elzárja a barlangtemplomot.

Ha a víz eltorlaszolja az utamat, azt hiszem ez lesz az első és utolsó filozófiai bűnügyem.