„Még mindig világosan emlékszem arra a napra, amikor a tanzániai Ngorongoro-kráterhez értünk, hogy munkához lássunk. A kráter peremén megálltunk, hogy inni adjunk kilenc hónapos fiunknak. Amint Hugo kikapcsolta a motort, mi is részeivé váltunk annak a kísértetvilágnak, amelyben addig csak átutazók voltunk. A lassan gomolygó fehér felhőfátyol körülvette az autót, és nem láttunk egyebet, mint néhány fa elmosódó körvonalát és az út szélén a nedves füvet. Ha csupán turisták vagyunk, örökre elszalasztjuk az alattunk elterülő vad vidék nagyszerű látványát. S ha életünk más úton halad, soha nem ismerjük meg Mrs. Brown (az öreg hiénaanya), Jason (az aranysakál) vagy Genghis (a falkavezér vadkutya) színes egyéniségét. A tájképhez hasonlóan ők is rejtve maradtak a felhők alatt, mégis ott voltak, aludtak és játszottak, vadásztak és öltek, párosodtak és szaporodtak – élték mindennapi életüket.”