A humanista szerző az ókori szatíraíró, Iuvenalis költeményeinek számos helyéhez fogalmaz meg hosszabb-rövidebb magyarázatokat, s minden esetben reflektál legalább egy korábbi nézetre, melyet megcáfol – az esetek döntő többségében jogosan. Ráadásul humanista „kollégái” magyarázatait nem csupán idézi, de gyakran minősíti is: egyeseket kimondottan sértő módon, olykor a személyeskedés határát is súrolva (vagy akár azon túllépve) marasztal el általa tévesnek ítélt nézeteik miatt. Ebben a szerepben csillantja meg leginkább sajátos stílusát, a szatíráról szatirikus gúnnyal vitatkozva.
A kötetben a latin szöveg javított és filológiai jegyzetekkel ellátott kiadása mellett első ízben jelenik meg magyar fordításban Bartolomeo Fonzio elfeledett Iuvenalis-kommentárja.
